1. Fejezet Első nap.

Szeptember 22.

   Megérkeztünk az új házunkba. Apu most hozza fel az utolsó dobozokat a nappaliból és minden a helyén van. Illetve csak a dobozok, abból még ma és holnap fogok kipakolni.

- Itt van, ez az utolsó – lépett be apu és gyorsan eljelelte.

- Köszi – jeleltem vissza.

- A hétvégén elmegyünk megnézni a környéket? – jött be anya.

- Igen, nagyon kíváncsi vagyok. Kár, hogy Emma nem jöhetett – szomorodtam el.

- Szünetekben majd jöhet, és akár hétvégéken is – ült le mellém anya.

- Tudom, de az akkor sem ugyan az. Mindegy, biztos itt is kedvesek lesznek.

- Na, látod. Így kell hozzá állni a dolgokhoz – majd nyomott egy puszit a homlokomra és lement.

A nap további részében a dobozokból pakoltam ki és az ablakból nézve figyeltem a nyugodt környéket. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de engem megnyugtat a csend és a nyugalom.

Estefelé anyu benézett és szólt, hogy kész a vacsi.  Nagyon finom volt. Kicsit még beszéltünk a suliról, aztán nyugovóra tértünk.

 Szeptember 23.

   Remek nap volt.

Reggel eléggé görcsöltem a mai nap miatt. Felvettem a már előre kikészített ruhát és a konyhába igyekeztem.

- A tanárok próbálnak majd megértőek lenni, de természetesen elvárják, hogy pótold a lemaradásokat – köszöntött anyu.

- Neked is jó reggelt – jeleltem vissza mosolyogva.

 - Ohh, bocsánat, csak én is izgulok, bár ahogy téged nézlek helyetted is én izgulok – jött oda anya és kezei közé vette a fejemet.

- Én is izgulok csak nem annyira – toltam el magamtól, hogy elmondjam, illetve jeleljem neki.

Apu már munkába ment, így anyu vitt el. Egész úton azon gondolkodtam vajon elfogadnak így. Vajon lesz legalább egy ember, aki oda jön és megkérdezi, hogy hívnak vagy, hogy vagyok. Mivel a suli, ahova járni fogok 25%-a halló és csak 75%- a hallás sérült van esélyem egy kis oda figyelésre. 15 perc alatt oda értünk a sulihoz, majd anyu maga felé fordított.

- Legyél önmagad és elfogadnak! – mosolygott rám biztatóan és adott egy puszit majd magához ölelt és kinyitotta az ajtót.

Eddig nem izgultam, de most majd’ kidobom a taccsot. A suli előtt állnak páran. Valaki jelel, valaki beszél, valaki pedig jelel, a barátja pedig beszél és mellette jelel. Kedvesnek tűnnek, remélem, hamar összebarátkozom velük.

Először az igazgatóiba kell mennem, onnan pedig az osztályba. 103. Ez az igazgatói.

- Jó napot kívánok! – jeleltem.

- Jó napot magának is!  Mrs. White vagyok, az iskola igazgatónője. És Ön – nézett a papírra – Mrs. Scott – mosolygott rám – Az anyukája már értesített minket, hogy a költözésük miatt egyedül tanult, de próbált haladni az anyaggal.

- Igen, jól haladok, bár lehet, hogy pár anyaggal lemaradtam – jeleltem folyamatosan.

- Azt majd egy teszt felmérővel kiderítjük, de csak holnap tanítás után – mosolygott továbbra is majd egy lapot húzott elő a dossziéjából – itt van az órarended és a tanáraid neve. A 212 terem a te osztályod. Remélem, jól kijössz majd a többiekkel.

- Én is, viszont azt el tudná mondani, hogy hány halló és hány jelelő van? – kérdeztem kedvesen.

- 10 jelelő veled együtt és 5 halló, természetesen ők is nagyon jól tudnak jelelni.

- Értem, és köszönöm. Viszontlátásra! – jeleltem el és kiléptem az ajtón.

Nagy volt a sürgés-forgás. Mindenki ment a saját termébe, hisz 5 perc múlva becsöngő. Körbenéztem, hátha látok valami táblát, ahol ki van, írva melyik terem merre van, de semmi ilyesmi nem volt kitéve. Majdnem visszamentem Mrs. White-hoz, amikor valaki nekem jött. Nem tudom mit mondott, mert halló volt és nem jelet. Gyorsan beszélt és annyira meg voltam rémülve, hogy nem tudtam leolvasni a szájáról, hogy mit mondott, de gondolom nem valami szépet. Pár percig még bolyongtam végül eljutottam a portára. Szerencsére a portás tudott jelelni – bár itt szerintem ez az alap – és elmondta, hogy fel kell mennem a másodikra ott jobbra a második ajtó.

Becsöngő előtt pár másodperccel estem be az ajtón. Mondhatni nagy terem volt. A falak fehérek voltak barna csíkokkal, így egy kis melegséget vitt a ’mindennapokba’. A padok egy személyesek voltak, mint az amerikai sulikban, csak annyi a különbség, hogy Londonban vagyunk nem pedig New York-ban.

- Szia! Én Jenett vagyok! És te?– jött az ajtóba egy lány és miközben beszélt jelelt is.

- Én Ditta Scott! – mosolyogtam vissza.

- Gyere, ülj ide! – jelelt és közben oda húzott az egyetlen üres asztalhoz – Szóval te vagy az új lány? - vigyorgott.

- Igen, tegnap érkeztem Magyarországról – jeleltem.

- Az hol van? – nézett rám furán.

- Ausztriát ugye tudod?

- Igen.

- Na, akkor Ausztriától keletre van Magyarország.

- Akkor nincs messze…- gondolkozott el.

- De. Nagyon is – szomorodtam el.

A nap további részében ismerkedtem a többiekkel és a tanárokkal. Kedvesek. Az osztályból jó barátom lett Jenett és Emily. Mikor elindultam a suliból Emily is velem tartott. Ő is halló, de jeltolmácsnak készül, ezért jár ebbe a suliba.

- És, hogy, hogy ide költöztetek? – jelelt.

- Apu itt kapott állást és kicsit nekem is kezdett elegem lenni az ottani környezetből. Viszont amikor megtudtam, hogy eljövünk megbántam mindent, mármint amikor panaszkodtam, hogy el akarok menni a suliból. Voltak barátaim, akiktől nem akartam megválni, de muszáj volt.

- Sajnálom, de biztos itt is sok barátod lesz – nézett rám biztatóan majd megölelt.

- Remélem.

- Egy vagy is kettő már biztos van – egy ideig csak néztem aztán szorosan magamhoz öleltem. A meghitt pillanatot pedig a telefon csörgése zavarta meg. Nem az enyém. Emily-é. Megéreztem a telefonrezgését.

- Anya volt – tette le a telefont – későn jön haza. Megint – szomorodott el.

- Mit dolgozik?

- A tv-ben stylist. Biztos közbe jött valami – magára erőltetett egy mosolyt, de mielőtt bármit is mondhattam volna megérkeztünk.

- Köszi, hogy elkísértél, holnap én foglak – ez persze mindketten nevettünk. De tényleg. Holnap majd én.

Anyu örült, hogy van már is 2 barátom. Én is. Facebook-on visszajelöltem pár osztálytársamat majd bepakoltam másnapra. Szerencse, hogy holnap péntek és nincs semmi tanulós tantárgy.

Dupla tesi, dupla infó és egy tesi. Remélem a holnapi nap is ilyen eredményes lesz.

Prológus

Azt hiszed neked nehéz az élet, mert éppen nincs meg a legújabb táskád vagy ruhád? Éppen összevesztél a barátnőddel, mert ugyan az a fiú tetszett meg mindkettőtöknek? Ez  tényleg szörnyű…

Hányszor vesztél  már össze a szüleiddel, testvéreiddel? Hányszor feleseltél a tanárokkal?  Hányszor káromkodtál, amikor valami nem sikerült? Nézted ezt már más szemszögből? Nem, nem hinném.

Valaki mit meg nem tenne, ha csak annyit tudna mondani, hogy: köszönöm. Megköszönni a sok odafigyelést, törődést, erőfeszítést és minden pluszt, amit egy egészséges embernek nem kell tenni.

   Siket. Egy szó, de egy életet felforgató rendellenség. Megértést, türelmet és odafigyelést igényel. Meg tudod adni ezt egy embernek? Nem napokra, hónapokra vagy évekre. Egy életre!

  Ditta Scott így született. Szülei elhurcolták egy halom orvoshoz, de nem tudtak mit tenni. Meg tanult jelelni, ahogy minden családtag és közeli barát is.

Egész életében egy hatalmas hátránnyal indul neki mindennek, de hol érdekli őt ez? Sehol. Mindig mosolyog, és aki a környezetében van, az se tud fapofával álldogálni mellette.       

  Barátok. Ez az, amire allergiás. Ki nem állhatja azokat, akik rögtön elkezdik sajnálni és mindig mindenben segítenek. Persze kezdetben nem zavarja, de utána ki nem állhatja, ha folyamatosan segítik, és azt hiszik, beszéd korlátozottságában semmit nem tud egyedül csinálni. Barátok azért így is akadnak.

Tud velük hülyéskedni és néha még előny is, ha akad valaki a csapatból, aki nem „teljesen egészséges”. Átlagos napok átlagos barátokkal, de egy egyáltalán nem átlagos lánnyal.

  Kíváncsi vagy Ditta életére? Kövesd nyomon egy nem minden napi lány életét! 

Ditta Scott.