3. Fejezet Nem rögtön...

Szeptember 25., szombat

Reggel kicsit fájó fejjel, de kipihentem éreztem magamat. Mivel ma nem volt suli, így az ébredezést sem vittem túlzásba. A fürdőben is lassabban készültem el. Felvettem egy kényelmes pólót s hozzá sortot.

 A konyhába érve észrevettem egy cetlit az asztalon. Ez állt rajta: „Apáddal bevásárolni mentünk a Nagy Áruházba. Délután fele jövünk. Kaja a hűtőben. Puszi, Anya”

Amikor anyuék vásárolni mennek, szinte egész nap egyedül vagyok. Hol van ez a Nagy Áruház? Biztos minden üzletbe bemennek, főképp Anyu ráncigálja aput, aki hagyja magát. Ilyenkor minden fontos és kevésbé fontos holmit összevásárolnak. Engem direkt hagynak itthon mindig. Soha nem szerettem plázákba járkálni. Mindenki csak össze-vissza rohangál és fellöki a másikat. Legalább is nekem ilyen emlékeim vannak. És a tegnapi se valami kedves. Na, mindegy.

Ettem egy kis reggelit, majd visszamentem a szobámba. Felhuppantam az ágyamra és az ölembe húztam a gépemet. Megnéztem pár közösségi oldalt. A Facebook-on van pár kép a tegnapi eseményről és találgatnak is mi is történhetett. A Twitteren nőttek a követőim száma és pár twittet is kaptam. Volt köztük pár kedves, aki sajnál, hogy mi történt velem, de voltak olyanok is, akik szerint direkt csináltam(?) és nincs is semmi bajom. A betegségem miatt viszont meg tanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Például: nem adok olyam emberek véleményére, akik nem ismernek csak láttak pár percet az életemből egy videón keresztül. A nagy netezés közepette rezegni kezdett a telefonom. Hívnak. Csodálkoztam, majd kinyomtam. Most komolyan. Akinek meg van, a számom az tudja, hogy siket vagyok, és nem tudok beszélni. 

Valami feliratos filmet kerestem, amikor újra rezegni kezdett a telefonom. Csak SMS jött.

„ Szia! Bocsi az előbbiért! Reflexszerűen a hívás gombot nyomtam meg. Remélem nem haragszol. Amúgy azért hívtalak, mert találtam egy karkötőt az ülésen, ahol ültél. Gondolom a tiéd. Ha ráérsz, ma átmennék, hogy visszaadjam. Niall xx.”

Gyorsan a kezemre néztem. Tényleg nem volt meg, amit Emmától kaptam. Az az egyik kedvencem. A 15 születésnapomra kaptam és megígértük egymásnak, hogy mindig számíthatunk a másikra.

„Ma nekem tökéletes. Gyere, amikor csak tudsz. Ditta”

 Kiválasztottam egy aránylag nem hosszú filmet és elkezdtem nézni. Már a vége felé tarthatott, amikor láttam villogott a kis lámpa. Csöngettek. Gyorsan lesiettem és kinyitottam az ajtót. Niall állt ott. Intettem egy és befelé mutattam. Kicsit bátortalanul, de beljebb lépett. Kotorászott egy kicsit a zsebében, végül elő húzta a karkötőmet és felém nyújtotta.

- Köszi – jeleltem.

- Nincs mit – jelelte vissza mosolyogva. Beállt a csönd Niall törte meg – egyedül vagy?

- Igen, a szüleim elmentek és csak későn jönnek – próbáltam érthetően jelelni és tátogni.

- Nem szoktál sétálni? – megráztam a fejemet – Miért? - csodálkozott, én is.

- Mert félek – lehajtottam a fejemet. Felvettem a karkötőt és a konyhába mentem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Épp ittam, amikor megláttam egy árnyékot a szekrényen megfordultam és Niall találtam szembe magam.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani – artikulált.

- Mindegy. Most viszont szeretnék egyedül lenni, szóval…

- Megyek – lökte el magát a konyhapulttól és kifele indult.

Sajnálom szegénykét, csak jót akart. Nem tudhatta mi történt velem. Mire kimentem a konyhából elment. Láttam az ablakból, ahogy beindítja a motort és elhajt. Ezt jól megcsináltam.

Visszamentem a szobámba és felléptem skype-ra. Emma fent volt. Rögtön video hívást kezdeményeztem. Pár másodper múlva a legjobb barátnőm integetett a kamerába.

- Hogy vagy? – jelelte.

- Elvagyok – erőltettem magamra egy mosolyt. Most mi értelme lenne siránkozni? Csak Emmát is felidegesíteném – Veled mi van?

- Hát más az élet nélküled – húzta el a száját.

- Nyugisabb? – mosolyogtam.

- Dehogy! Amúgy a nyugiról jut eszembe. Neked nem valami unalmas az életed. Találkoztál az 1D-vel?

- Igen – sóhajtottam és jeleltem vissza.

- Nem is szereteted őket meg a plázákat. Hogy kerültél akkor egy bevásárlóközpontba egy 1D dedikálásra?

Elmeséltem neki a nagy sztorit. Egészen a Jenették megismerésétől Niall itt voltáig. Úgy 30 perc alatt sikerült elmondanom, ugyanis folyton közbe kérdezett.

- Azta – nyögte ki a végén.

- De eszembe jutott a táborozás és…és… egyszerűen nem tudtam megszólalni. Ez az egy téma van, ami leblokkol.

- Tudom Ditta, de Ő nem! És ha minden úgy van, ahogy elmondtál, akkor írj neki SMS-t, hogy újra találkozzatok vagy valami és beszéljétek meg – jelelte.

- Miért kellene nekem magyarázkodni? Csak oda adta a karkötőt és ennyi…

- Persze, ezt is csinálhatod, de, ahogy téged ismerlek, valamit csinálni akarsz ezzel és, akkor ez a legésszerűbb.

- Annyira hiányzol! - próbáltam kimondani, de hang nem jött ki a torkomon.

- Te is és őszi szünetben majd jössz hozzánk én pedig hozzád a téliben, addig is barátkozz, mert Jenett és Emily majd’ oly jó barátok, mint én. Persze engem nem lehet felül múlni – húzta ki magát majd egyszerre nevettük magunkat.

Még egy kicsit beszéltünk, majd letettük. Végül abban maradtunk, hogy majd beszélek Niallel, de nem rögtön.

2. Fejezet Te vagy a példaképem.

Szeptember 24., péntek

  Reggel kicsit kómásan ébredtem.  Kint már nem volt valami jó idő, így a kedvem is romlott. Miután nekem soha nem volt valami nagy baráti társaságom mindig kiültem a kertbe és csak csendben figyeltem a környezetemet. A régi házunk kertje egy erdővel volt szemben.  Sokat jártam abba az erdőbe. Anyuék mindig féltettek és mondták, hogy ne maradjak sokáig, mert kitudja, milyen emberek járkálnak a sötétben, az erdőben. Persze én mindig későn jöttem haza, de semmi nem történt.  Most le kell szoknom ezekről a sétákról az erőben.  Főleg, hogy itt nincs is erdő, így könnyű lesz…

 Gyorsan elvégeztem a szokásos teendőeket a fürdőben és felvettem a megfelelő szettet.

 A konyhába vettem az irányt. Khhm, valamit meg is zavartam. Anyu és apu csókolóztak. Nagyon örülök, hogy ilyen boldog családban élhetek. Sajnos nem mindenkinek adatik meg ez az öröm vagy, ha igen nem veszik észre a sok kockulás közepette.

- Jó reggelt! – jeleltem.

- Neked is! – rebbentek szét, ahogy megkocogtattam anyu vállat. Elmosolyodtam. Ők is.

A reggeli már kész volt. Palacsinta.

- És milyen az iskola? Vannak már barátaid? – jelelte apu.

- Jó és van pár. Két halló – apu itt csodálkozott. Ha barátkoztam is soha nem hallókkal.

- Örülök és a tanulás is jól megy? Nem kell segíteni?

- Nem, segítenek bepótolni. Nem vettek még sokat – válaszoltam boldogan.

   A suli előtt csapatokba verődve beszélgettek, jeletek a gyerekek. Láttam pár ismerős arcot, azt hiszem, egy osztályba járok velük.

- Szia! – jött velem szemben Jenett.

- Szia, mi újság? – jeleltem mosolyogva.

- Semmi, arra gondoltam, hogy délután elmehetnénk a közeli plázába. Emily is jönne. Ráérsz?

- Nem is tudom. Nem nagyon szeretek plázákba járni, főleg nem csak úgy. Én nem értem ennek értelmét.

- Céllal mennénk – és még jobban vigyorgott.

- Igen? És miért? – mosolyogtam én is még jobban.

- Van egy együttes. Nem tudom hallottál-e róluk. One Direction a nevük.

- Nem, nem szoktam zenét hallgatni csak feliratos filmeket nézek, de azt is ritkán. Inkább olvasok.

- Sziasztok! – lépett hozzánk Emily.

- Helo – köszöntünk vissza.

- Te ismered azt az együttest, amit Jenett mondott? – jeleltem Emilynek.

- Hát én csak most jöttem, de gondolom a One Direction-ról beszélt. Igen, ismerem. Nagy rajongójuk vagyok és ma dedikálás lesz a plázában. Ugye jössz? – mondta el egy szuszra.

- Nem tudom. Gondolkodom még rajta – beszélgetésünket a csengő zavarta meg. Viszont ugye ebbe a suliba hallás sérültek is járnak a csengő mellett egy erős fény villog mindig.

A suliban egész nap azon gondolkodtam megéri-e elmenni végül igent mondtam. Hogy miért?

Mikor ide jöttem azért imádkoztam, hogy legyen legalább egy ember, aki majd megkérdezi, hogy vagyok. Szerencsémre nem is egy, hanem két ember is kedvesen viselkedett velem és a barátjuk lettem. Programot csinálnak, amire engem is meghívtak. Ráadásul valamilyen zenei program, amiről nyugodtan lemaradhatnék, hiszen semmit nem fogok hallani, de elhívtak. Nekik lehet, hogy nem jelent sokat, hogy ott leszek, de nekem a legnagyobbat.

Most már csak anyáékat kell meggyőzni, hogy elengedjenek. SMS-ben gyorsan lerendeztük. Amúgy csak annyit kértek, hogy ne maradjak sokáig. Ezt a mondatot nagyon megjegyezték.  Már majdnem elindultunk, amikor egy lány jött velünk szemben.

- Heló, te vagy az új lány? – jelelte.

- Igen, Ditta Scott vagyok! – mondtam mosolyogva.

- Én Jesicca Parker, ha valamire szükséged van, nyugodtan szólj. Az az én osztályom – mutatott egy teremre a folyosó másik végén.

- Nyugi Jesicca már vannak barátai – mondta és jelelte Jenett. Gúnyosnak éreztem. Jesicca mondott volna valamit, de egy srác hátulról átölelte és valamit a fülébe súgott.  Vihogva álltak tovább.

- Ezek kik voltak? – kérdeztem meg mikor kiértünk a suliból.

- Az iskola menője és a barátnője. Sokan utálják őket. Jesicca  barátnői elmentek más suliba, így most megpróbál új barátokat szerezni, akivel együtt röhögheti ki a bénákat és tehet nekik keresztbe – jelelte Emily.

- Pedig kedvesnek tűnt.

- Báránybőrbe bújt farkas – sziszegte Jenett.

A plázáig megbeszéltük, hogy bármit is mond Jesicca nem fogok neki bedőlni. Már a bevásárlóközpont előtt nagy tömeg volt és hatalmas transzparensekkel kiabáltak. Vagyis csak gondolom, mert Emilyék befogták a fülüket egyszer és azt mondták most ők is szívesebben lennének siketek, bár, ha így folytatódik, nem kell sokat várni.

- És mikor is fogunk sorra kerülni? – kérdeztem.

- Szerintem már óra – nézett Emily az órájára.

- Még szerencse, hogy holnap nincs suli – nevetett   Jenett.

Amíg vártunk Jenett és Emily elmondták, vagyis inkább jelelték nagy vonalakban a srácok életét. Félelmetes, hogy mennyi mindent megtudtam róluk pár óra alatt. Mondjuk Emily azt mondta, hogyha például beütöm google-ba, hogy Liam Payne rögtön kidobja a  wikit, ahol mindent leírnak róla.

Végre mi is sorra kerültünk. Mögöttünk, aszem’ már csak ketten voltak. Emily volt az első. Rögtön kivirult és elő húzott a táskájából egy halom CD-t, DVD-t meg posztert. A fiúk rögtön elkezdték alá írni. Jenett is ugyan így tett csak ő még újságot is hozott. Emily már majdnem az utolsó fiúnál volt, amikor egy férfi kezdett lökdösni és mondott valamit, de nem nagyon értettem.

 Ott álltam egy kreol bőrű előtt, aki elég fürkészően nézett. Elkezdett beszélni, de nem tudtam a szájáról olvasni. Nagyon hadart. Megijedtem, de Emily már a gordonok mögött volt, Jenett pedig sokkhatás alatt állt. Épp megölelte őt a szőke. Tovább mentem. Most egy barna, csoki szemű fiúval találtam szembe magamat. Ő is nézett egy darabig majd mondott valamit. Lassabban beszélt, de most sem értettem.  Kicsit kezdtem magamat rosszul érezni. Mindenki itt tombol, én meg nem tudok semmit csinálni. Jenettet kicsit meglökve tovább mentem. Egy répás pólót viselő fiúhoz kerültem, de nem figyelt kezdetben, mert a csoki barna szemű fiú súgott neki valamit. Végül rám nézett. Mondott valamit.

- Minden rendben? – értettem. Végre valamit megértettem. Már csak el kell mondanom, hogy igen.

Bólintottam.

- Tudsz beszélni? – artikulált és mondta megint lassan. Megráztam a fejemet és tovább mentem, mert közben Jenett is haladt.

Egy göndör hajú srác elő kerültem. A répás pólós súgott neki valamit, majd a göndörke elkezdett lassan beszélni. Aha, ez jó volt, de alig nyitotta ki a száját. Fogalmam sincs mit mondott.

Összeráncolt homlokkal megráztam a fejemet, remélve, hogy rájön, fogalmam sincs mit mondott. Szerencsére újra megismételte és még le is tudtam olvasni.

- Mi történt veled? – remek erre most, hogy válaszoljak? Csak álltam előtte és néztem. Elég hülyén festhettem. Már épp próbáltam megszólalni, amikor egy biztonsági tovább lökdösött.

A szőke hajúhoz kerültem. Kedvesen mosolygott rám és kérdezett valamit. Remek ő is hadar, és nem artikulál… Göndörke gyorsan mondott neki valamit mire a szőke összeráncolta a homlokát, felállt, megkerülte az asztalt és megölelt. A biztonságiak rögtön elkezdték ’leszedni’ rólam, de a szőke mondott valamit mire békén hagytak. Csak ölelt. Pár másodperc lehetett az egész. Kicsit eltolt magától és a szemembe nézett.

- Hogy bírod ki? – kérdezte lassan és artikulálva. Nem tudtam válaszolni. Csak néztem és mosolyogva bólintottam. Újra megölelt – Te vagy a példaképem – majd elengedett és visszaült.

Emilyék csak tátott szájjal nézték, ahogy kijövök az elkerített részről.

- Ez meg mi volt? – jelelte Jenett.

- Miután ti sokkot kaptatok és ott hagytatok kicsit beégtem, mivel nem tudtam válaszolni vagy nem értettem, hogy mit mondtak, de az utolsó srác felállt, megölelt. Megkérdezte, hogy bírom mire csak mosolyogva bólintottam, majd még egyszer megölelt és utána pedig, azt mondta, én vagyok a példaképe. Szerintetek ez mi volt? – kérdeztem mosolyogva.

 - Azta! Egy rajongó álma vált szinte valóra – nyögte ki Emily, mire én csak nevettem.

Még pár percig beszélgettünk, épp indulni akartunk, amikor valaki nekem jött.

Megfordultam. Egy szőke hajú lány volt az. Magára öntötte az italát. Nagyon dühös volt. Elkezdett kiabálni, de fogalmam sincs mit mondott. Csak álltam és néztem. Azt éreztem, hogy sebezhető vagyok. Nem tudom magamat megvédeni. Az a lány csak kiabált és a pólójára mutatott majd elkezdett lökdösni. Emilyék próbálták leállítani, de ez csak olaj volt a tűzre. A lány meglökött, de olyan erővel, hogy hátra estem. A fejemet pedig bevertem. Nagyon fájt. Jenett rögtön oda jött és megpróbált felállítani, de a lány még mindig csak kiabált. Már azt hittem soha nincs vége ennek a rémálomnak, amikor egyszer csak mindenki abba hagyta a kiabálást. Igen, kiabálást, ugyanis amikor elestem mindenki elkezdett kiabálni. A lány mögött megjelent pár fiú. Vagyis a One Direction. Ettől egy lány nagyon izgatott lett és mivel én ültem ő állt kiesett a kezéből egy könyv, ami a fejemen landolt. Pont a sarka talált el.

Nagyon fájt már. Sírni kezdtem. Emily is oda jött és megnézte a fejemet. Ahogy oda tette az ujját rögtön felszisszentem.  Jenett megfordult. Nem értettem miért, aztán láttam, hogy a szőke a bandából beszél. Aztán csönd. Megint beszél, bár inkább kérdez. Megint csönd van. Most a répás pólós srác kérdez valamit. Csönd. Aztán a szőke kiabál egyet, mire a szőke hajú lány megszólal. Mond valamit, közben a pólójára mutat. Láttam Emilyn, hogy nagyon nem tetszik, amit a lány mond. Egy ideig bírja, aztán ő is megszólal, de közben jelel. Megszokás? Lehet, de jól jött.

- Honnan kellett volna látni, hogy jössz? Háttal állt neked. Ne színezd már ki a valóságot!

Közben én még mindig sírtam, mivel a fejem megint elkezdett fájni. Jenett próbált segíteni, de nem sikerült. A vita közben a szőke felénk indult. Karomnál fogva óvatosan felhúzott, de majdnem visszaestem. Nagyon szédültem. Valamit mondott vagy kérdezett Jenetttől, aki magával húzta Emilyt. Engem a szőke segített, amikor a többi sráchoz értünk valamit kérdeztek, mire Emily válaszolt. A göndörke megfogta a másik karomat, amit áttett a nyaka fölött, így szinte alig kellett mennem.

Egy kis szobához értünk, nem volt üres. Három lány ült ott és fürkészve figyeltek. Mielőtt bárki is kérdezhetett volna bármit lefektettek a fotelra, ami a szoba végében volt.

- Nagyon fáj? – térdelt elém Jenett és jelelt.

- Ötös skálán hármas – fogtam meg a fájó pontot. Az egyik srác hozott vizet. Bólintottam egyet köszönés képen.

- Figyelj, Niall kint azt kérdezte, hogy mi történt. Erre nagy nehezen megszólalt a két lábon járó sminkdoboz, hogy leöntötted. Ezen akadt ki Emily. Aztán Niall jobbnak látta, ha egy kicsit lepihensz most meg arra várnak, hogy elmondjuk, mi van veled – fejezte be a jelelést Jenett.

- Én nem tudok most semmit mondani. Nekem ez most sok volt – húztam vissza mielőtt felegyenesedett volna.

- Akkor majd én – szorította meg bíztatóan a kezemet, majd a többiek felé fordult.

- Én Jenett  White vagyok, Ő Emily Sparks , Ő pedig – mutatott rám – Ditta Scott. Mi ketten mutatott magára és Emilyre – hallók vagyunk. Ditta siket. Semmit nem hall. Ezért nem mondott semmit, amikor a dedikáláson kérdeztetek valamit. Amikor pedig történt a kis incidens épp kifele indultunk a plázából, amikor az a szőke cica baba neki ment Dittának, aki persze nem tehet az egészről hisz 1. nem hall 2. nekem sem tűnt volna fel, hisz hátul nincs szemem.  A feje azért fáj, mert a lány fellökte, aztán a megjelenésetekkor egy lány sokkot kapott és a kezében tartott könyv Dittára esett - fejezte be a monológját. Mindenki csak állt és nézett. Végül a szőke megszólalt.

- És mi, hogy tudunk vele beszélni? – kérdezte lassan és artikulálva.

- Hát, az már bonyolultabb. Mi ugye most tudunk nektek ’tolmácsolni’, de amúgy elég nehéz. Mondjuk, ha valahova ír, akkor egyszerűbb – jelelte.

- Fáj a fejed? – kérdezte a szőke.

- Picit – mutattam. Megsimogatta a fejemet és adott rá egy puszit. Láttam a háttérben Emilyt. Huu, azt hittem sikítani fog, de szerencsére nem. A szőke eltávolodott majd mosolyogott egyet és leült mellém.

- Mennyi idő alatt lehet megtanulni a jelelést? – kérdezte a szőke Emilyt.

- Suliban több év, Ditta mellett pár hónap – felelte egyszerűen, mosolyogva  bár szerintem még mindig a sokkhatás alatt volt.

Egy ideig beszélgettünk még, megtanultam a nevüket. A három lány amúgy Liam, Louis és Zayn barátnője volt. Sophia, Eleanor és Perrie. Nagyon aranyosak. Eleanornak mutattam pár alapot a jelnyelvből, Niall meg szinte folyamatosan azt kérte, hogy tanítsam meg jelelni. Már elég sokat tud. Estefelé indultunk csak.

- Nekünk lassan indulni kell – állt fel Jenett.

- Már is? – ugrott fel Niall.

- Niall, este fél nyolc –nézett rá komolyan Emily majd elröhögtük magunkat.

- Ohh, hát, akkor elkísérhetünk? –ajánlotta föl. A lányokkal összenéztünk majd bólintottunk.

Lassan felkeltem, de Niall rögtön jött és segített eljutni a kocsiig.

- Köszi – jeletem.

- Nincs mit! – JELETE vissza.

Otthon kicsit megijedtek, de aztán elültek a kedélyek. Megnyugtattam anyut, hogy nincsen semmi baj és jól vagyok. Ő azért megnézte, de tényleg nem volt semmi gond. A vacsorát gyorsan elfogyasztottam és visszavonultam a szobámba.

A gépemet bekapcsoltam és örömmel konstatáltam, hogy plusz nyolc követőm lett. Megnéztem a Faceboook-ot, de ott nem történt semmi.  Bevonultam a fürdőbe és mosakodás után felvettem a pizsimet majd befeküdtem az ágyba. A fejem már nem fájt nagyon és a puha párna nagyon jól ’kényeztette’ a fejemet. Már majdnem aludtam, amikor villogni kezdett a telefonom. Erős a fénye, így észrevettem.

„ Szia! Bocsi, ha felkeltettelek. Remélem már jobban vagy és nem fáj a fejed. Jóéjszakát! Niall  xx ”

„ Szia! Még nem aludtam. :) Már jobban van, kicsit fáj csak. Neked jóéjt! Ditta „

Mosollyal az arcomon aludtam el.

1. Fejezet Első nap.

Szeptember 22.

   Megérkeztünk az új házunkba. Apu most hozza fel az utolsó dobozokat a nappaliból és minden a helyén van. Illetve csak a dobozok, abból még ma és holnap fogok kipakolni.

- Itt van, ez az utolsó – lépett be apu és gyorsan eljelelte.

- Köszi – jeleltem vissza.

- A hétvégén elmegyünk megnézni a környéket? – jött be anya.

- Igen, nagyon kíváncsi vagyok. Kár, hogy Emma nem jöhetett – szomorodtam el.

- Szünetekben majd jöhet, és akár hétvégéken is – ült le mellém anya.

- Tudom, de az akkor sem ugyan az. Mindegy, biztos itt is kedvesek lesznek.

- Na, látod. Így kell hozzá állni a dolgokhoz – majd nyomott egy puszit a homlokomra és lement.

A nap további részében a dobozokból pakoltam ki és az ablakból nézve figyeltem a nyugodt környéket. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de engem megnyugtat a csend és a nyugalom.

Estefelé anyu benézett és szólt, hogy kész a vacsi.  Nagyon finom volt. Kicsit még beszéltünk a suliról, aztán nyugovóra tértünk.

 Szeptember 23.

   Remek nap volt.

Reggel eléggé görcsöltem a mai nap miatt. Felvettem a már előre kikészített ruhát és a konyhába igyekeztem.

- A tanárok próbálnak majd megértőek lenni, de természetesen elvárják, hogy pótold a lemaradásokat – köszöntött anyu.

- Neked is jó reggelt – jeleltem vissza mosolyogva.

 - Ohh, bocsánat, csak én is izgulok, bár ahogy téged nézlek helyetted is én izgulok – jött oda anya és kezei közé vette a fejemet.

- Én is izgulok csak nem annyira – toltam el magamtól, hogy elmondjam, illetve jeleljem neki.

Apu már munkába ment, így anyu vitt el. Egész úton azon gondolkodtam vajon elfogadnak így. Vajon lesz legalább egy ember, aki oda jön és megkérdezi, hogy hívnak vagy, hogy vagyok. Mivel a suli, ahova járni fogok 25%-a halló és csak 75%- a hallás sérült van esélyem egy kis oda figyelésre. 15 perc alatt oda értünk a sulihoz, majd anyu maga felé fordított.

- Legyél önmagad és elfogadnak! – mosolygott rám biztatóan és adott egy puszit majd magához ölelt és kinyitotta az ajtót.

Eddig nem izgultam, de most majd’ kidobom a taccsot. A suli előtt állnak páran. Valaki jelel, valaki beszél, valaki pedig jelel, a barátja pedig beszél és mellette jelel. Kedvesnek tűnnek, remélem, hamar összebarátkozom velük.

Először az igazgatóiba kell mennem, onnan pedig az osztályba. 103. Ez az igazgatói.

- Jó napot kívánok! – jeleltem.

- Jó napot magának is!  Mrs. White vagyok, az iskola igazgatónője. És Ön – nézett a papírra – Mrs. Scott – mosolygott rám – Az anyukája már értesített minket, hogy a költözésük miatt egyedül tanult, de próbált haladni az anyaggal.

- Igen, jól haladok, bár lehet, hogy pár anyaggal lemaradtam – jeleltem folyamatosan.

- Azt majd egy teszt felmérővel kiderítjük, de csak holnap tanítás után – mosolygott továbbra is majd egy lapot húzott elő a dossziéjából – itt van az órarended és a tanáraid neve. A 212 terem a te osztályod. Remélem, jól kijössz majd a többiekkel.

- Én is, viszont azt el tudná mondani, hogy hány halló és hány jelelő van? – kérdeztem kedvesen.

- 10 jelelő veled együtt és 5 halló, természetesen ők is nagyon jól tudnak jelelni.

- Értem, és köszönöm. Viszontlátásra! – jeleltem el és kiléptem az ajtón.

Nagy volt a sürgés-forgás. Mindenki ment a saját termébe, hisz 5 perc múlva becsöngő. Körbenéztem, hátha látok valami táblát, ahol ki van, írva melyik terem merre van, de semmi ilyesmi nem volt kitéve. Majdnem visszamentem Mrs. White-hoz, amikor valaki nekem jött. Nem tudom mit mondott, mert halló volt és nem jelet. Gyorsan beszélt és annyira meg voltam rémülve, hogy nem tudtam leolvasni a szájáról, hogy mit mondott, de gondolom nem valami szépet. Pár percig még bolyongtam végül eljutottam a portára. Szerencsére a portás tudott jelelni – bár itt szerintem ez az alap – és elmondta, hogy fel kell mennem a másodikra ott jobbra a második ajtó.

Becsöngő előtt pár másodperccel estem be az ajtón. Mondhatni nagy terem volt. A falak fehérek voltak barna csíkokkal, így egy kis melegséget vitt a ’mindennapokba’. A padok egy személyesek voltak, mint az amerikai sulikban, csak annyi a különbség, hogy Londonban vagyunk nem pedig New York-ban.

- Szia! Én Jenett vagyok! És te?– jött az ajtóba egy lány és miközben beszélt jelelt is.

- Én Ditta Scott! – mosolyogtam vissza.

- Gyere, ülj ide! – jelelt és közben oda húzott az egyetlen üres asztalhoz – Szóval te vagy az új lány? - vigyorgott.

- Igen, tegnap érkeztem Magyarországról – jeleltem.

- Az hol van? – nézett rám furán.

- Ausztriát ugye tudod?

- Igen.

- Na, akkor Ausztriától keletre van Magyarország.

- Akkor nincs messze…- gondolkozott el.

- De. Nagyon is – szomorodtam el.

A nap további részében ismerkedtem a többiekkel és a tanárokkal. Kedvesek. Az osztályból jó barátom lett Jenett és Emily. Mikor elindultam a suliból Emily is velem tartott. Ő is halló, de jeltolmácsnak készül, ezért jár ebbe a suliba.

- És, hogy, hogy ide költöztetek? – jelelt.

- Apu itt kapott állást és kicsit nekem is kezdett elegem lenni az ottani környezetből. Viszont amikor megtudtam, hogy eljövünk megbántam mindent, mármint amikor panaszkodtam, hogy el akarok menni a suliból. Voltak barátaim, akiktől nem akartam megválni, de muszáj volt.

- Sajnálom, de biztos itt is sok barátod lesz – nézett rám biztatóan majd megölelt.

- Remélem.

- Egy vagy is kettő már biztos van – egy ideig csak néztem aztán szorosan magamhoz öleltem. A meghitt pillanatot pedig a telefon csörgése zavarta meg. Nem az enyém. Emily-é. Megéreztem a telefonrezgését.

- Anya volt – tette le a telefont – későn jön haza. Megint – szomorodott el.

- Mit dolgozik?

- A tv-ben stylist. Biztos közbe jött valami – magára erőltetett egy mosolyt, de mielőtt bármit is mondhattam volna megérkeztünk.

- Köszi, hogy elkísértél, holnap én foglak – ez persze mindketten nevettünk. De tényleg. Holnap majd én.

Anyu örült, hogy van már is 2 barátom. Én is. Facebook-on visszajelöltem pár osztálytársamat majd bepakoltam másnapra. Szerencse, hogy holnap péntek és nincs semmi tanulós tantárgy.

Dupla tesi, dupla infó és egy tesi. Remélem a holnapi nap is ilyen eredményes lesz.

Prológus

Azt hiszed neked nehéz az élet, mert éppen nincs meg a legújabb táskád vagy ruhád? Éppen összevesztél a barátnőddel, mert ugyan az a fiú tetszett meg mindkettőtöknek? Ez  tényleg szörnyű…

Hányszor vesztél  már össze a szüleiddel, testvéreiddel? Hányszor feleseltél a tanárokkal?  Hányszor káromkodtál, amikor valami nem sikerült? Nézted ezt már más szemszögből? Nem, nem hinném.

Valaki mit meg nem tenne, ha csak annyit tudna mondani, hogy: köszönöm. Megköszönni a sok odafigyelést, törődést, erőfeszítést és minden pluszt, amit egy egészséges embernek nem kell tenni.

   Siket. Egy szó, de egy életet felforgató rendellenség. Megértést, türelmet és odafigyelést igényel. Meg tudod adni ezt egy embernek? Nem napokra, hónapokra vagy évekre. Egy életre!

  Ditta Scott így született. Szülei elhurcolták egy halom orvoshoz, de nem tudtak mit tenni. Meg tanult jelelni, ahogy minden családtag és közeli barát is.

Egész életében egy hatalmas hátránnyal indul neki mindennek, de hol érdekli őt ez? Sehol. Mindig mosolyog, és aki a környezetében van, az se tud fapofával álldogálni mellette.       

  Barátok. Ez az, amire allergiás. Ki nem állhatja azokat, akik rögtön elkezdik sajnálni és mindig mindenben segítenek. Persze kezdetben nem zavarja, de utána ki nem állhatja, ha folyamatosan segítik, és azt hiszik, beszéd korlátozottságában semmit nem tud egyedül csinálni. Barátok azért így is akadnak.

Tud velük hülyéskedni és néha még előny is, ha akad valaki a csapatból, aki nem „teljesen egészséges”. Átlagos napok átlagos barátokkal, de egy egyáltalán nem átlagos lánnyal.

  Kíváncsi vagy Ditta életére? Kövesd nyomon egy nem minden napi lány életét! 

Ditta Scott.