3. Fejezet Nem rögtön...

Szeptember 25., szombat

Reggel kicsit fájó fejjel, de kipihentem éreztem magamat. Mivel ma nem volt suli, így az ébredezést sem vittem túlzásba. A fürdőben is lassabban készültem el. Felvettem egy kényelmes pólót s hozzá sortot.

 A konyhába érve észrevettem egy cetlit az asztalon. Ez állt rajta: „Apáddal bevásárolni mentünk a Nagy Áruházba. Délután fele jövünk. Kaja a hűtőben. Puszi, Anya”

Amikor anyuék vásárolni mennek, szinte egész nap egyedül vagyok. Hol van ez a Nagy Áruház? Biztos minden üzletbe bemennek, főképp Anyu ráncigálja aput, aki hagyja magát. Ilyenkor minden fontos és kevésbé fontos holmit összevásárolnak. Engem direkt hagynak itthon mindig. Soha nem szerettem plázákba járkálni. Mindenki csak össze-vissza rohangál és fellöki a másikat. Legalább is nekem ilyen emlékeim vannak. És a tegnapi se valami kedves. Na, mindegy.

Ettem egy kis reggelit, majd visszamentem a szobámba. Felhuppantam az ágyamra és az ölembe húztam a gépemet. Megnéztem pár közösségi oldalt. A Facebook-on van pár kép a tegnapi eseményről és találgatnak is mi is történhetett. A Twitteren nőttek a követőim száma és pár twittet is kaptam. Volt köztük pár kedves, aki sajnál, hogy mi történt velem, de voltak olyanok is, akik szerint direkt csináltam(?) és nincs is semmi bajom. A betegségem miatt viszont meg tanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Például: nem adok olyam emberek véleményére, akik nem ismernek csak láttak pár percet az életemből egy videón keresztül. A nagy netezés közepette rezegni kezdett a telefonom. Hívnak. Csodálkoztam, majd kinyomtam. Most komolyan. Akinek meg van, a számom az tudja, hogy siket vagyok, és nem tudok beszélni. 

Valami feliratos filmet kerestem, amikor újra rezegni kezdett a telefonom. Csak SMS jött.

„ Szia! Bocsi az előbbiért! Reflexszerűen a hívás gombot nyomtam meg. Remélem nem haragszol. Amúgy azért hívtalak, mert találtam egy karkötőt az ülésen, ahol ültél. Gondolom a tiéd. Ha ráérsz, ma átmennék, hogy visszaadjam. Niall xx.”

Gyorsan a kezemre néztem. Tényleg nem volt meg, amit Emmától kaptam. Az az egyik kedvencem. A 15 születésnapomra kaptam és megígértük egymásnak, hogy mindig számíthatunk a másikra.

„Ma nekem tökéletes. Gyere, amikor csak tudsz. Ditta”

 Kiválasztottam egy aránylag nem hosszú filmet és elkezdtem nézni. Már a vége felé tarthatott, amikor láttam villogott a kis lámpa. Csöngettek. Gyorsan lesiettem és kinyitottam az ajtót. Niall állt ott. Intettem egy és befelé mutattam. Kicsit bátortalanul, de beljebb lépett. Kotorászott egy kicsit a zsebében, végül elő húzta a karkötőmet és felém nyújtotta.

- Köszi – jeleltem.

- Nincs mit – jelelte vissza mosolyogva. Beállt a csönd Niall törte meg – egyedül vagy?

- Igen, a szüleim elmentek és csak későn jönnek – próbáltam érthetően jelelni és tátogni.

- Nem szoktál sétálni? – megráztam a fejemet – Miért? - csodálkozott, én is.

- Mert félek – lehajtottam a fejemet. Felvettem a karkötőt és a konyhába mentem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Épp ittam, amikor megláttam egy árnyékot a szekrényen megfordultam és Niall találtam szembe magam.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani – artikulált.

- Mindegy. Most viszont szeretnék egyedül lenni, szóval…

- Megyek – lökte el magát a konyhapulttól és kifele indult.

Sajnálom szegénykét, csak jót akart. Nem tudhatta mi történt velem. Mire kimentem a konyhából elment. Láttam az ablakból, ahogy beindítja a motort és elhajt. Ezt jól megcsináltam.

Visszamentem a szobámba és felléptem skype-ra. Emma fent volt. Rögtön video hívást kezdeményeztem. Pár másodper múlva a legjobb barátnőm integetett a kamerába.

- Hogy vagy? – jelelte.

- Elvagyok – erőltettem magamra egy mosolyt. Most mi értelme lenne siránkozni? Csak Emmát is felidegesíteném – Veled mi van?

- Hát más az élet nélküled – húzta el a száját.

- Nyugisabb? – mosolyogtam.

- Dehogy! Amúgy a nyugiról jut eszembe. Neked nem valami unalmas az életed. Találkoztál az 1D-vel?

- Igen – sóhajtottam és jeleltem vissza.

- Nem is szereteted őket meg a plázákat. Hogy kerültél akkor egy bevásárlóközpontba egy 1D dedikálásra?

Elmeséltem neki a nagy sztorit. Egészen a Jenették megismerésétől Niall itt voltáig. Úgy 30 perc alatt sikerült elmondanom, ugyanis folyton közbe kérdezett.

- Azta – nyögte ki a végén.

- De eszembe jutott a táborozás és…és… egyszerűen nem tudtam megszólalni. Ez az egy téma van, ami leblokkol.

- Tudom Ditta, de Ő nem! És ha minden úgy van, ahogy elmondtál, akkor írj neki SMS-t, hogy újra találkozzatok vagy valami és beszéljétek meg – jelelte.

- Miért kellene nekem magyarázkodni? Csak oda adta a karkötőt és ennyi…

- Persze, ezt is csinálhatod, de, ahogy téged ismerlek, valamit csinálni akarsz ezzel és, akkor ez a legésszerűbb.

- Annyira hiányzol! - próbáltam kimondani, de hang nem jött ki a torkomon.

- Te is és őszi szünetben majd jössz hozzánk én pedig hozzád a téliben, addig is barátkozz, mert Jenett és Emily majd’ oly jó barátok, mint én. Persze engem nem lehet felül múlni – húzta ki magát majd egyszerre nevettük magunkat.

Még egy kicsit beszéltünk, majd letettük. Végül abban maradtunk, hogy majd beszélek Niallel, de nem rögtön.